2. rész Vissza a múltba
Másnap reggel Yumina kijelentette, hogy senki se zavarja. Már egy fél napja gondolkodott de nem jutott sokra.
- Az első két sor világos – gondolkodott hangosan – De a második kettőnek semmi értelme. „A tudatom a kulcs”. – kezdte hangosan. – Azaz tudom, hogy ez egy átjáró. – lassan elkezdte közelíteni a kezét a tükör felé, ami alig észrevehetően elkezdett hullámzani. Ahogy hozzá ért a keze a tükörhöz el is tűnt benne. Yumina ijedségében visszahúzta. – Na jó ez meg van. „Az akaratom a cél”. Akarom, hogy átengedj. – Yumina elindult a tükör felé és a következő pillanatban egy sötét helyen találta magát. Hogy megszokja a szeme a sötétet egy percre becsukta, mikor újra kinyitotta és akkor jött rá hogy egy barlangban van. Visszafordult, majd otthon a táskájába bepakolt néhány dolgot és visszament. A barlang egy mélyedésben volt, amit félig egy vízesés takart el a kíváncsi szemek elől. Kicsit féloldalasan néhány inda takarta azt, amit a vízesés már nem bírt maga mögé rejteni. Mikor Yumina kilépett a barlangból a szava is elállt a látványtól, amit a táj és az alatta elterülő tó látványa, amit a vízesés táplált. A következő 1 hétben Yumina teljesen bejárta a környéket. Az emberek, akikkel találkozott elmondták, hogy a középkori japánban van. Örült, hogy végre talált egy olyan helyet ahol bármit csinálhat anélkül, hogy mások kérdezgetnék. Volt egy mélyen őrzött titka, amit a bátyán kívül senkivel sem osztott meg. De az árjáróról még előtte is mélyen hallgatott. Ez csak az ő kis titka volt…
Egyik nap mikor Yumina a kedvenc helye felé tartott gyakorolni hangokra lett figyelmes. Rögtön el is indult az irányukba. Az egyik bokor alján egy kislányt és egy zöld valamit látott elbújva. Yuminának háttal álltak a tisztást nézték, ahonnan a hangok szűrődtek.
- Szia. – ment oda a kislányhoz.
- Szia. Te ki vagy? – köszönt vissza.
- Az én nevem Yumina. És a tied?
- Engem Rinnek hívnak.
- Mit akarsz itt te mocskos halandó?! – rivallt rá a kis zöld valami.
- Ő itt Yaken. – mondta vidáman Rin.
- Nem hiszem, hogy a te dolgod te zöld törpe. – mondta Yumina nem túl kedvesen Yakennek.
- És kik azok a réten?? – nézett arra Yumina.
- Ő ott – mutatott egy ezüsthajú férfira Rin – Sesshoumaru nagyúr. – Az említett éppen halálos csapást mért ellenfelére. A szörnyeteg hatalmas teste úgy dőlt el, mint egy darab fa. Sesshoumaru a rét túloldalán landolt úgy, mint aki jól végezte dolgát. Rin és Yaken azonnal kiszaladt a bokorból, Yumina utánuk ment. Rin már félúton tartott mikor a démon megmozdult. Mikor észrevette a kislány elindult feléje. Yumina ezt látva oda szaladt Rinhez aki, nem bír megmozdulni a félelemtől. A szörny csapott egyet de a két lány valami védőburok szerűség vette körbe. Sesshoumarunak nem kellett több darabokra szedte a démont.
- Jól vagy Rin?
- Igen Sesshoumaru nagyúr.
- Ki vagy te halandó, és mit történt az előbb?!
- Az én nevem Yumina és megmentettem Rint nem úgy, mint te. – Sesshoumaru szeme alig láthatóan megvillant.
- Most tűnj el te lány, vagy megöllek.
- Azt próbáld meg. Előbb végzek veled én.
- Nagyon bátor vagy te lány. Rin menj arrébb! – Sesshoumaru megindult a lány felé. Yumina csak egy helyben állt majd felemelte a kezét és elmotyogott valamit az orra alatt. Ezzel egy időben Sesshoumaru egyre lassabban haladt előre majd megállt és a levegőbe emelkedett. Bármennyire is akart nem tudott parancsolni a testének. Úgy érezte magát, mint akit kifeszítettek.
- Lám lám. – szólt Yumina – Most ki öl meg kit?
- Yumina kérlek, ne bántsd! – futott oda a lányhoz Rin. – Kérlek, engedd el nem fog bántani. – mondta könnyes szemmel a kislány. Yumina elengedte a szellemet, aki a földre esett.
- Nagyuram, nagyuram! – futott oda Jaken – Jól van? – Sesshoumaru csak mordult egyet majd átgyalogolt a szolgáján és a két lány felé indult.
- Ki vagy te? Mert egy halandó ilyenre nem képes. Mégis a szagodból ítélve te az vagy.
- Nem jársz messze az igazságtól. Én csak egy halandó vagyok, aki tanult némi boszorkányságot…..