4. rész
  

Van akit a sors kegyetlensége, van akit a sors kegyessége rémít meg.

Lassan már egy éve, hogy megfosztottak tőlük. Hirtelen történt….senki sem gondolt rá, hogy így fog végződni. Emlékszem…. Minden oly megnyugtatónak tűnt. Együtt mentünk ahhoz a nagyúrhoz de egyedül jöttem el. Talán túl kegyesen bánt velem addig a sors és akkor akarta az általa vélt egyensúly helyre hozni? Hisz mindenem megvolt; a családom a falum a barátaim és egy boldog életem. De mindent elvesztettem egy fél nap leforgása alatt.

Volt, nincs.

Ez a két szó az, ami a legjobban kifejezi a velem történteket.

Volt egy családom egy falum, voltak barátaim és egy boldog életem, de most nincs falum, amit otthonnak nevezhetek, nincs boldog életem, nincs családom. Csak a szeretteim elvesztése utáni fájdalom maradt meg. Bár ő még él…. Az öcsém még valahol él. Egyedül az ő uralma alatt, engem és a többieket elfelejtve, de kitudja meddig. Csak egy játékszernek használja, amivel az én fájdalmamat tudja csak fokozni és ez által a saját beteges örömeit. Kihasználja a saját aljas céljai érdekében és ez ellen, nem tudok semmit sem tenni.

De ha az ő életét is elveszi, egyedül maradok ezen a világon, egyes egyedül…..

Ez nem igaz! Hisz a barátaim itt vannak. Bár nem érdemlem meg, hogy a barátjuknak nevezzenek engem, hisz elárultam őket. Rajtuk akartam megbosszulni a falum lerombolását, elpusztítását és a földel való egyenlővé tételét.

De ennek ellenére befogadtak, ápoltak és megbocsátottak nekem.

Ezek után történt, hogy amint megtudtam, hogy ő él nem haboztam és elárultam őket. Hiába tagadtam, hogy ő nem az öcsém túl nagy a szeretet bennem iránta…. Nagyobb, mint bármi ezen a világon… hisz a testvérem.

És ezek után is képesek voltak megbocsátani, megígérték, hogy segítenek hisz egy a célunk, az érdekünk. Együtt megyünk a közös ellenség után, hisz mindenkinek csak fájdalmat okozott az életben. Tönkre tettek az életünket. Elvette mellőlünk a számunkra fontos embereket.

De a remény, hogy legyőzzük bennünk él. Minden reggel azzal a gondolattal kelek, hogy ma… talán ma végre vége a szenvedésnek. Sikerül őt legyőznünk és minden visszaáll a békés megszokott nyugalomba.

Itt ülök a tóparton, nézem a napfelkeltét, ami újabb reménnyel tölt el célunk megvalósításához. És ha sikerül remélem vissza, kapom őt…

Vajon most merre jársz Kohaku??.......