2. rész
  

Amit a sors neked szánt azzal kell meg tanulnod együtt élned.

Család…. Milyen furcsa szó…. Nem is ismerem a lényegét…... Soha sem volt teljes családom. Mindenkit elvesztettem, akit szerettem…..régen volt. Azóta egyedül bolyongok a világban. Mikor úgy tűnik, hogy esetleg találok egy biztos támaszt azt is, elveszik tőlem. Szeretet? Milyen egyszerűen ki lehet mondani, és mégis milyen törékeny, a bizalom egy pici hiánya is gyűlöletté tudja változtatni. A szerelem valakinél rövid ideig tart, míg gyűlöletük meg marad örökre. Az elmúlás nem segít rajtuk, hogy ezt a szörnyű kínt, fájdalmat és megvetést elfelejtsék. Az idő hiába próbálja begyógyítani a sebeket a heg, ott marad utánuk örökre. Ott hagyja mélyen beleégve lenyomatát, ami halványulni nem akar, és nem engedi, hogy a feledés homályába süllyedjen. Eltelnek az éve 1, 2, 10, 20 vagy akár 50 is de a szív sebei még mindig meglátszanak. Elrejteni nehéz őket, kimutatni fájdalmas, az emlékek nehezen felejthetőek. Kínoznak éjszakákon át, és nem hagynak nyugalmat nekem és ez által a körülöttem lévőkben. 

Igen a körülöttem lévőkben. Eddig egyedül voltam, de most már nem vagyok. Régen meg akartam változni, hogy végre normális legyek, mert más kiutat nem láttam. De ők olyannak fogadnak el amilyen, vagyok. Nem akarnak megváltoztatni, csak azt akarják, hogy boldog legyek és én is ezt akarom, hogy ők boldogok legyenek. Azt hittem egyedül vagyok a világon de, most már tudom, hogy nem.

Van valaki, aki már olyan régóta mellettem áll, hogyha ő nem lenne én, elvesznék…. Már nem bírnám ki egyedül. Meg mutatta nekem az élet azon oldalát, ami tele van mosollyal. De nekem csak az ő mosolya számít.

De miről is beszélek, hiszen nekem el kell mennem az után, aki miattam, nem nyugodhat békében. Nem maradhatok vele. Nem lehetek boldog ne ez a sorsom. Az én sorsom a szenvedés. Szenvednem kell, mert megszülettem, szenvednem kell amilyennek, születtem, és szenvednem kell, mert szerettem. Az élet szenvedést hozott számomra. De még is van itt egy reménysugár, amibe bele kapaszkodok, pedig tudom, hogy hiába teszem. El kell engednem.

De nem akarom. Miért ilyen kegyetlen velem a sors?? Megmutatja, hogy milyen lehetne, de közben azt sugallja, hogy nekem nem ez jár…..

A szívemet tépi, marja, nem hagyja behegedni az ismét felszakított sebeket.

Egy kis béke…. Sokat kérek??

A kínzó gondolatoknak a vége sosem jön el. A választás nehéz ösvényére lettem sodorva.

Miért kér ilyet tőlem?? Nem lehet egyszerűen választani. Nem bírom elengedni egyiket sem… sőt nem is akarom!!  Nem tudok köztetek választani Kikyou és Kagome……